Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.

"Idő azért van, mert nem történhet minden egyszerre"

"Jajj... de te nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor? És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább?"

„Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.”

"Sosem fogom tudni, hogy valóban engem kívánnak-e, vagy csak beérik velem."

22.4.

Tudd meg, én Neked fájni akarok,emlék akarok lenni, mely sajog,mert nem lehettem eleven valóság.Tudd meg, nem láthatsz piros rózsát,hogy ne én jussak róla az eszedbe,akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,és minden szó, mely kimondatlan maradt.Nem láthatsz tengert s arany sugarat,mely nem a szemem lesz s a mosolygásoms hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,minden asszonykéz, minden férfivállon,s az asszonyod, ha karodba veszed:mindenütt, mindig, minden én leszek.

22.4.

Az vagyok, akitől mindig az igazat kapod, nyersen, tömören, akkor is ha fáj... Az vagyok, aki színt visz az életedbe, és nehezen felejthető emlékeket őrzöl majd utánam... Az vagyok, akit elijesztesz ha a négy fal közé csak magadnak akarsz... Az vagyok, akire nem tudsz haragudni, mert egy mosollyal leveszlek a lábadról... Az vagyok, aki szenvedéllyel ég, aki lángra lobbant és ragaszkodva őrzi azt... Az vagyok, aki hamar kiismer és ha nem mutatsz magadból valami újat, valami mást, valamit ami megint rabul ejt, akkor már indulok is tovább... Az vagyok, aki mindig figyel Rád, akivel bármit megoszthatsz és aki addig nyughatatlan míg nem segít rajtad, és újra mosolyogni nem lát... Az vagyok, akitől a legvégső esetben halkan fogod megkapni azt a szót, hogy bocsánat... Az vagyok, aki szüntelenül lefog nyűgözni, aki mindig meglep, aki minden régi titkos vágyadat teljesíteni fogja és cserébe legalább ennyit kér Tőled is... Az vagyok aki ha kudarcot vall, vagy rossz kedve van, semmivel sem tudod felvidítani, inkább felidegesíted majd azzal, hogy ezt megkísérled... Az vagyok, aki önzetlenül önmagadért fog szeretni, de aki csak akkor fogja mondani Neked, amikor ezt valóban úgy érzi... Az vagyok, akit soha nem fogsz megérteni igazán, de akit pont emiatt fogsz csodálni és végtelenül szeretni...

22.4.

Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez.